Csirkenyársak a vandál énnek

Szegény- szegény kis Sörölmöm. Nem tudja azt, hogy mi a jó neki. Elmondanám. A kézzelevés. Nem véletlen az, hogy aki megindul ezen az úton, az jobban végzi a munkáját, élményesebben társalog, családjával türelmes, kitartóan gondozza a bukszust. És kérem, azért, mert tudja jól ,hagy valami aznapra még van neki. Amit szétkaphat. De nem ám csak úgy. Saját kezüleg intézheti el!
Az én emberem ezt nem komálja. Nem eszik meg ilyesmiket, hogy csirkecomb például. Ez nincs rendjén. Közbe kell lépnem, mint mindig.

Karóbahúzott Csirkemell

Egyszerű, haver! Vagdalni, Sózni, karó, pác, süt, meg minden. 

Hozzávalók:

   2 szépséges csirkemell

   Olivaolaj

   Só 

   Bors

   Koriander

   4 gerezd okhagyma

   1 szár friss rozmaring

   100 g apróburgony

   100 g lilahagyma

A csirkemelleket vastag csíkokra vágjuk, sózzuk,  felnyársaljuk. Ahogy tetszik. A fűszerekből, a fokhagymából és az olajból pácfélét készítek. Ebben a husi ússzon kissé. Egy órát mondjuk. Utána tűzálló edényt ragadok, és apróburgonyát teszek bele, meg lilahagymát. Ráfektetem a nyársakat, és nyakonöntöm páccal. Sütöm, amíg pontosan olyan nem lesz...mint amilyennek elképzeltem. Utána serpenyőben meg lehet pirítani minden kis szereplőt. És máris lehet kézzel enni.

És akinek a kézzelevés nem tetszik, az menjen a fenébe.  

Ellenség a tányérban

Adtam egy esélyt a természetnek, hogy megjavítson. Történetesen kipróbáltam a léböjtöt. Az egy milyen nem jó dolog. Elvileg az ember nem hal éhen, és gyakorlatilag sem, de bennem a negyedik nap végére már annyi erő nem volt, hogy napközben ébren tudjak maradni. Nem mondom, hogy túl erősen bíztam a dologban, de végigcsináltam. Tényleg, dekára meg kanálra pontosan. Nem lettem mondjuk tőle jobban. Amikor megláttam az étrendet, akkor tudtam, hogy nem lesz ez így jó. Rizsnyák. Basszus, rizsnyák. Már, ugye, az nem hangzik jól, hogy nyák. Ezt az ember valami olyan dolognak képzeli el, ami annyira durva, hogy még a lakásban tartózkodó legveszélyesebb elemet, a pókot is lassú halállal végzi ki. Nyák. Az meg hogy rizs... had ejtsek néhány szót erről a rizsről. Soha nem kedveltük egymást. Oviban sem. Utána sem. Legutoljára, mikor találkoztam vele, kénytelen voltam a zsebembe rejteni, mert a mamáméknál mindig súlyos következményeket vont maga után a nem evés. Ha nem etted meg a dolgokat, akkor jött az olvasás. Ha sikítva közölted, hogy nem eszed meg, akkor ki is kérdeztek, hogy miről szólt. Még senki nem merte sikítva közölni, hogy nem olvas.
Most, hogy kötelező lett a rizs, mármint ha ugye nem óhajtok elpatkolni, kénytelen voltam hozzászokni. Sikerült.

Rizsnyák, ehető formában  

Természetesen nem ilyen formában ettem. Az eredeti recept szerint csak simán főzzük kedvetlenné a rizst, ki fogja csapni a keményítőt, és ebből, meg a vízből egyfajta zselé lesz. A fahéj megengedett ízesítőszer, a 4. és 5. napon ez a holmi erős éhség esetén fogyasztható némi mézzel. Először nagyon nem ízlett az egész. Attól is tartottam, hogy barna rizs. Milyen lehet az, ha még a natúrt is utálom. Hát mindegy, le kellett gyűrni. Az 5.napon már nem volt olyan rossz, sőt. Ahogy ott ültem a gépem előtt, néztem a dokumentumfilmet a youtube-on, és ezt ettem, egyszerre kezdett az egész ismerőssé válni. Mi ez? Jaj. Ez olyan, mint a gabonapelyhezés. Még a tányér is ugyanaz volt. Amikor vége lett a kúrának, elkezdett hiányozni a szokás. Úgy döntöttem, hogy néha ilyet kéne, csak fel lehetne turbózni valamivel. 

Hozzávalók:

   1.5 bögrényi barna rizs

   fahéj

   Propoliszos virágméz

(és a turbó)

   2 alma

   Szárított naranycsvirág

Elkészítjük a nyákot. Ez eltarthat akár egy óráig is, sajnos. Fahéjjal és mézzel bekeverem, majd mehet bele a narancsvirág. Nem kell szétmorzsolni sem, a hőtől felpuhul. Az almát addig teszem bele amíg forró, hogy ez is kissé puhuljon. Vannak emberek, akik nem várnak vele, és azonnal akarják enni. Ez én lennék. Ezen a ponton megjegyezném magamnak, hogy ez butaság, és remélem, hogy ezúttal ezt komolyan is veszem. 

Annak ellenére, hogy a rizs most csatát nyert, a háború még tart. Ne bízza el magát, főleg, hogy még egyáltalán nem győzött meg arról, hogy ő önmagában is ehető lenne. 

Ez a kanálban is látszik, rizshez képest pont fordítva vagyok. Nalám!

Nyúl!

Őrület. Itt a húsvét. Megint. És én meg marhára nem vágom, hogy mikor van. Pedig vettem naptárat is meg minden, és nem. Természetesen ilyenkor már nem tudok venni semmi olyat, amit át tudnék adni a családtagjaimnak, mert a boltnak, ami a közelemben van, már csak a csontváza marad meg. Csak azok kószálnak bent céltalanul, akik pont úgy, mint én, elfelejtették, hogy mégis milyen nap közelít vészesen. Vagy éppenséggel azok akik nem figyelnek a jelekre. Szintén mint én. Mindenki elhiheti, hogy különösebben nem vagyok büszke magamra, amikor azt mondom, hogy naponta járok boltba, ahol mindenhol csokinyuszik tenyésznek, és nem tudok mit jelent ez.
A másik, ugye a születésnap. Pff. Hatalmas a család! Ötezren vagyunk, és valahogy az embereimet mindig július végén éri utol a csúf végzetük, így aztán mindenki márciusban születik meg. Én mondjuk nem, de az éccsapám, a nővérem, a Tucsim, az unokatesóm, az ő anyukája, sőt a babám is! A babám is.
Ha ezeket vesszük alapul, a legkézenfekvőbb megoldás egy torta. Húsvéti díszítés, de valahogy legyen szülinapi is. Be ne égjek már, nekem sokkal könnyebb, ha nem látják, hogy csak meddig terjed az agyam. A következővel tereltem tehát el családtagjaim figyelmét:

Csokis- epres témakör

Van egy ilyen tortaalapreceptem, amit átvariálok folyamatosan. Így nem válik unalmassá, és nagyon olyan az egész, mintha másmilyen lenne minden alkalommal. Ez része az ördögi tervemnek. Bizony.

Ugye a tortához kell tészta. Ez egy kicsit átvariált piskótatészta. Kajás pályafutásomat piskótatésztával kezdtem, ezt apukám menedzselte, és a nagyszüleim, ők adták a töménytelen mennyiségű tojást. Ezt nyáron fel kell használni azon nyomban, mert lesz nemulass. Én voltam a kukta, és a dolognak azt a részét vállaltam, amikor fel kell verni a tojásfehérjét kemény habbá cukorral, aztán mehetett bele a sárgája. Ez nálam egy százórás hadművelet volt, az volt furcsa, hogy közben a hab fele eltűnt valahová. Az univerzum ilyen, ugyebár. Dolgok vannak, eltűnnek. Anyukámnak valamiért nem tudtam kifejteni ezt az elméletet. Egy 8 éves gyerek, a sok cukortól tikkelő szemmel, lássuk be, nem gerjeszt bizalmat. Akkor kattant be aznap, mikor nem mondtam éppenséggel nemet arra a feltételezésére, hogy: ha nem téved be a konyhába, akkor már nem lenne hab, és az üres tálba lenne kénytelen beleforgatni a lisztet. Van ilyen. Mindegy, a nyarak nagy részében azért lett piskóta. Az asztalunkon mindenféle ízes leves mellett megfordult márványos, csokis, narancsos, mandulás, meggyes formákban. Itt-ott feltekerve, a mamikám baracklekvárjával. Még ma is szétkapnék akárkit, hogy az enyém lehessen az első szelet.

Lényegre. A vattatészta hozzávalói, tehát:

   6 tojás

   6 kanál porcukor

   3 csomag pudingpor (nálam csoki)

   Fél csomag sütőpor

   Ha valakinek ez még nem elég dark és csokis (nekem!), akkor kakaópor

A folyamatot mindenki ismeri. A tapasztalatom, hogy a pudingportól nem lesz olyan fullasztó a tészta, és a szeletelésnél is kedvezőbben viselkedik, így bátran lehet több réteget vágni belőle. Ez az adag 16 szeletes, tehát nem túl nagy tortaformára lett méretezve. A sütését illetően 160 fokon érdemes, és légkeverősön. Elvileg ez kiszárítja a tésztát. Tortáknál ez szerintem nem rossz, hiszen a krémből és a tejszínhabból vesz fel folyadékot bőven. Ha nem akarjuk, hogy a tésztánk a szeletelésnél szétcsússzon, be kell vetni ezt a trükköt.

A krém egyáltalán nem durva, de elsőre annak tűnt, mert nem készítettem elő magamnak kellő gondossággal a terepet. Itt egyszerre több dolgot kell csinálni, tehát vagy bevonjuk a babánkat, vagy leszünk okosak. Legyünk azok. 

A krém hozzávalói

   2 epres puding

   8 kanál cukor (nekem van speckós, amiben 2 hétig nyaralt egy vaníliarúd)

   3 dl + 1,5 dl tej

   2 tojás 

   1 csomag tejszínhab por

   1 csomag lapzselatin

   Fél dl víz

Első lépéskén az, hogy kettéválasztjuk a tojásokat. A fehérjét félrerakjuk. Kettévesszük a 3 dl tejünket is, az egyik adagban feloldunk 6 kanál cukrot, és lassú tűzön főzzük. A másik adagban csomómentesre keverem a pudingporokat és a tojás sárgáját. Ezt hozzáadom a tűzön készülő adaghoz, és szilárdulásig a főzöm tovább. Utána levehetem a tűzről, de egészen addig kell folyamatosan kevergetni, míg langyos nem lesz. Na itt vonhatjuk be a babánkat, aki 2 kanál cukorral felverheti a tojásfehérjét. Készen kell lennie addigra, míg a puding langyos lesz, ez keverés közben kicsit gyorsabban bekövetkezik. Ilyenkor lapátoló mozdulatokkal bele kell forgatni a habot a pudingba. Aki okos, kapásból az elején felveri a habot, nem fog összeesni, mert mint mondtam a pudinggal az ember hamar megvan. Ezután, már szépen nyugisan elkészítjük a tejszínt, ugyanígy az egészbe forgatjuk. A lapzselatin beáztatása szintén a folyamat elején megejtendő, utána ezt elkészítjük a csomagoláson javasoltak alapján. Belekeverem a habba, óvatosan kell, természetesen. Nem szabad sírni, ha az egész egy gusztustalan latyak lesz, mert szépen meg fog szilárdulni a hűtőben, az éjszaka alatt legalábbis tutira. A tésztát kettéválasztom, a krémet "közéfolyatom" (és nem sírok), Rácsatolok a tortaforma pántját, fóliázva mehet a hűtőbe. A tészta és a krém a köszöntést megelőző nap feladata. 

Elmondom, először mit csináltam, mert nem voltam okos, és a babám sem volt éppen kéznél. Szépen megcsináltam, a pudingot rájöttem, hogy nem tudom egyszerre kevergetni, és felverni a tojárt, egy igeig kevergettem (ez volt a nagyobb hülyeség) és utána felvertem a tojáshabot. Mire ez kész lett, addigra a puding megszilárdult. Hevesen elkezdtem keverni, pedig akkor már mindegy. Az egész olyan kemény volt, hogy összetörte a habot, a tejszínnel már sikerült kicsit formába hoznom, de amikor láttam, hogy mit csinál a munkámmal a lapzselatin, akkor a pillanat hevében bizony kevés választott el attól, hogy 8 emelet magasságból harci üvöltéssel kivessem magam, és az egyre közeledő járdán haljak nem túl esztétikus halált.

A következő nap hajnalán heves díszítésbe kell fogni. Reggel az ember nem koncentrál. Én délben sem szktam, este meg nem szoktam...szintén. Olyan 3 hab elég a tortához (itt megint habport használtam, mert ez a fixám) Ha egységesre akarjuk színezni akkor egyszerre verjük fel mindet. Nincs az az Isten, hogy mégegyszer valaki egyanolyan színüre színezze. Vandál vagyok, ételfestéket használtam. Az alapot kissé világosabbnak szántam, mint a díszeket rajta. Ha valaki nem tudja, hogy milyen formákat fújjon rá, az bátran böngéssze a youtube- ot, én az expert village segítségével tanultam egy csomó mindent. Ha megvan el vele. A hűtőbe.

Ezután jöttek a húsvéti dolgok. Minden tele van nyuszival, és kelti itt nekem a lelkifurdalást, ne már! A tojása mellett döntöttem. Rajzoljunk elő formákat egy sütőpapírra, ez segít valamicskét. Szépen rácsorgatjuk a cuccot, és egy munkalapon a fagyóba tesszük. Indulás előtt meg beleállítom a tortába. Jájj, és a kandieprek. Ha szeretnénk, rakhatunk rá. Tutkó

Mondjuk nem jöttem ki rosszul az egészból, mindenki elégedett volt, meg ilyesmit. Azért megpróbáltam lekapni, hogy festett a a szegény áldozati torta, miután nekimentem a konyhakéssel. 

Nem vagyok képes azt mondani a saját fotómra, hogy csúnya, ezért az mondom, hogy ez egy nagyon... rusztikus kép. A lényeg talán látható. Barna és rózsaszín. Az ízéről meg annyit tudok mondani, hogy mélyen beleszagoltam, elképzeltem, hogy milyen lehet, és szerintem okés. aztán minden előzmény nélkül nekirontott a családom, és rövid úton bevégeztetett. Minden családi ünnep haspukkasztó, és őrült zúzással pusztul a kaja. Magam is kivettem belőle a részem, saját kereteim között ettem magam meglehetősen halottra.

De aztán harmadnapon feltámadtam.

A gonosz epe

Mit mondhatnék, volt egy kis kihagyás. Magyarázatom: az epe egy nagyon gonosz szerv! S ha fáj, fáj. Kénytelen voltam lemondani imádott táplálékaimról, és italaimról. Nincs kávé, nincs alkohol, nincs só, fűszerek, hús. Csak krumpi van meg brokkolibó főzött takony. Túl vagyok három ilyen napon. Nem mondom! Most, hogy vége, próbáltam normálisan enni, de sajnos nem ment. Az agyam meg folyamatosan közli, hogy mit szeretne. Történetesen azt, hogy vigyek be mindenféle dolgokat, ömlesztve, meg külön is, és utána meg édeset, aztán megint jöhet a sós, meg millió liter gyümölcsteát is és kicsi csokit, meg kávét, sok- sok kávét, és mangót is meg körtét. Ahogy Homer mondaná: Egyfajta Jézus vagyok, csak nem szakrális értelemben.
Az epeproblémások diétája nagyon kötött, mellőz minden olyan dolgot, amit kedvelek, de legalább tartalmazza azokat, amiket nem annyira kedvelek. Ha az ember nem tartja be, az durva fájdalmat eredményez, és derékszögben járást. Szerencsére ennél többet még nem tapasztaltam, mert még nem tartok ott, és nem is akarok. Gondoltam kipróbálok néhány dolgot, hátha beválik. A kávé helyett most beépül szépen az étrendembe a koffeinmentes cikória, ami egy vacak. Olyan mintha a kávécsaládban megesett volna egy kis kitekintés, melynek következtében született a szegény fattyú. Kivetettnek érezte magát, eltorzult a személyisége, és csúnya dolgokat csinált, és ezt az igazságos Isten azzal honorálta, hogy ilyen ízt adott neki. És ezt iszom én meg. A másik hasonló dolog az, amikor megfőzzük a sárgarépát, só, meg minden nélkül, és ha kész, megesszük, és megisszuk a meleg, sótlan (!) levét. Ugyanígy a burgonyát, és a brokkolit. Ja igen, nagyon sérelmezem azt, hogy nincs fokhagyma, mert az nálunk családilag elfogadott, önmagában is fogyasztható táplálék. Nem tudtam betelni vele, még a palacsintára is azt raktam, meg tejfölt. Nem akarok beszélni róla. Talán, akkor nézzük, hogy mi enyhíti a fájdalmat. A mentatea! Az csúcs. Még üresen is. A mélypontot követő három napon csak ez ment le, meg a nagypapám méze. Engem különösen kedvelhet, és ebből rakhatott a mézbe is, amit nekem adott, mert tényleg csak ezt tudtam enni. A három koplalós nap után szerencsére fogyaszthattam például almát, amit imádok. Sütőben sütve, gyenge fűszerezéssel, és mézzel egészen feldobott. Mutatom:

Nagyon süti! A csillagánizst és a szegfűszeget természetesen nem ettek meg. Ha az ember deleböködi ezeket a gyümölcsbe, az olyan ízt ad neki, hogy. Teljesen jó.
Evés nélkül elélek valahogy, de a konyhám nélkül nem. Most úgy mulattatom magam, hogy a babámat, és a Tucsimat (aki a hugim) táplálom halálra. Gondoltam jól jön nekik a rozmaring.

Hozzávalók (milyen jól esik ezt most leírni)
   500 g csirkemellfilé
   16 apró burgonya
   100 g füstölt sonka
   Kevés trappista
   Rozmaring
   Olivaolaj
   Só, bors

Amíg a Tucsi burgonyát hámoz, mint a rosszkatona, addig be tudom göngyölni a húst. A filéket kettévágom, de nem teljesen. Kihajtom, sózom, borsozom, rozmaringot aprítok rá. Beterítem sonkával, reszelek rá sajtot. Az egészet felcsavarom, és hústűkkel rögzítem. A külsején is sózom, borsozom és aprított rozmaringgal meghintem. Kevés olaj társaságában mehet a sütőbe.
Ha a Tucsink készen van a dolgával, és véletlenül nem hallja félre, hogy mennyi burgonya kell (Tucsi!!!), akkor jó. Előbb sós vízben megpárolom, majd rozmaringgal megszórta olajon megsütöm őket. Ezen az olajon még megpirítom a hústekercseket. Ami reá van öntve az tejfelke. Biztos finom, mert megették.

(Ezek az ételek pontosan egy hete készültek el. Jelenleg léböjtkúrát tartok, hogy kimenjenek belőlem a nem odavaló dolgok. Például az epém! Ma van az ötödik napom, kicsit kimerült vagyok, de szerencsére nem vagyok éhes. Még két napom van hátra, és minden szabályt betartottam. Holnap, és holnapután két táplálóbb nap lesz, elvileg a mai a mélypont. Élhető kúra, nem hagy éhenhalni, minden ember meg tudja csinálni...
Főleg, akinek muszáj, mint nekem.)